Szíve nemes volt, keze dolgos Élete nehéz volt, álma legyen boldog. Hirtelen halálod  Nagy fájdalmat okozott,   De jóságod és szereteted  Szívünkben örökké élni fog.        Nyugodj Békében!

Kármelita nővér! Hit, remény, szeretet!

Hirtelen halálod mindenkit ledöbbentett. Nyugodj békében Gabi.

 

Elmentél pedig sok dolgod lett volna még Megtölteni szépséggel a családod életét Elmentél s veled együtt eltűnt a remény De lelkünk egy darabja utadon elkísér Veled vagyunk most is, te pedig velünk vagy Mert szeretetünk irántad oly végtelenül nagy.

 

2,5 hónaposan halt meg az ártatlan kisfiu

Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szivünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár. Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló. Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye, s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka. Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég: „Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”, vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére, és futott, telefonált, és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy. Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány- furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse. Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt. . . ”, majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt. . . ” Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt- néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.   Papokám örökké emlékezni fogunk rád!     Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?   Bizony bíbor és bronz és arany És örökkévaló szent szépség vagyunk.   Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:   Bizony, e világ dőre, esztelen   Pompájánál nagyobb pompa vagyunk.   Nem történhetik velünk semmi sem, Mi megronthatná szép, igaz- magunk.   Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk   S ha alászállunk: vár a hűs avar, Testvér- levél testvér- lombot takar, Ott is otthon vagyunk. Ha megkeményedünk és megfagyunk:   Zuzmara csillog rajtunk: hermelin.   Bíbor után a fehér hermelin. Bizony szépek vagyunk. Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?   Ha végre földanyánk része leszünk,   Ott is szépek leszünk, Ott is otthon leszünk. És árvaság csak egy van, feleim:   Az erdőn kívül lenni.   Otthontalannak, hazátlannak lenni.   Nagyvárosok rideg utcakövén A széltől sepertetni. Sok más szeméttel összekevertetni.   Árvaság csak ez egy van, feleim.   S amíg itthon vagyunk: Bizony bíbor és bronz és arany És örökkévaló szent szépség vagyunk.   Csak a jók mennek el, Ők hagynak el s mit Ők hoztak el, Ők viszik el. Ez nem tűnik fel míg együtt vagyunk, csak a jók ünnepén, hol az égben vagyunk. Mért mentél el, miért hagytál el? Szerettünk téged távol vagy közel. Csak a jók mennek el, Ő teljesít, és a szívünk úgy fáj, s a szánk visszahív. Uram fogadd be Őt, a jók közül volt, csak értünk élt, a mindenünk volt!

"Lelked, mint fehér galamb, csendesen messzire szállt,Hiába keresünk, könnyes szemünk már többé nem talál.De tudjuk, hogy a csillagok között a legfényesebb Te vagy, Utat mutatsz, mert szívünkben örökre itt maradsz."