"Megállt egy szív, mely élni vágyott, pihen az áldott kéz, mely dolgozni imádott. Nélküled üres és szomorú a házunk, és nem hisszük el, hogy már Téged hiába várunk. Csak az évek múlnak, feledni nem lehet, hogy fiatalon tört ketté az életed. Temető csendje ad Neked nyugalmat, szívünk bánata örökre megmarad. Vidám arcod nem látjuk többé, de DRÁGA EMLÉKED szívünkben él örökké. "     http://www. youtube. com/watch? v=ZMrVd_YksAY

Igazi ember volt a szó szoros értelmében. Jó humorú, segítőkész és családszeret ő.

egy mindig vidám, mosolygós fiút veszített el a szakma, aki csak a táncnak élt.

A világ legjobb anyukája volt a legjobb barátnöm mindenki szerette mindenkinek segített! " Évek múlnak lassan peregve, mint homokórában az aranyló porszemek. Egyedül vagy oly magányos a lelked, s fájdalom démonai mardossák testedet. Hiányzik! Még ezt érzed minden pillanatban, s a lelkedben egy hatalmas üres szakadék van. Megtettél érte mindent, amit csak lehetett, mégis oly fájó a lét s szőrnyű az emlékezet. Szereted őt! Hiába nincs többé már! Egyszer majd begyógyul minden seb, s szívedben újra ragyogni fog a napsugár. "

  " Fekszem egy álomszép réten  s körülöttem táncolnak az angyalok. . .  szaladnék feléd, sietnék hozzád, . . .  De sajnos már nem tudok.  Ha majd leszáll az éj, válassz  magadnak egy szépen fénylő csillagot. . .  Az a fénypont vigyáz majd rád, . . .  Ha hiszed azt, hogy ott vagyok. "     Mondd, egy anya hogy élheti túl… Hogy meghalt a gyermeke…? A csendbe üvöltött szavaim már senki sem hallja Nyakamba már nem fonódik fiamnak karja! Mondd, egy anya hogy élheti túl…? Hogy porban fetrengő lelkemen taposva futok utánad, De soha el nem érlek… A semmibe üvöltöm, gyere vissza, kérlek! Lassan melléd sírom magam az égbe,                                        Ne állj síromnál zokogva, hogy ne félj nélkülem a sötétbe’!                                               Nem vagyok ottan s nem alszom. Mondd, egy anya hogy élheti túl…?                                             A szélben vagyok, ezer fuvallatban, Hogy meghalt méhének gyümölcse,                                           A hóban, mi reád hull lágyan. A fájdalom hegyes nyila hatol a tüdőmbe                                    Én vagyok a csendes eső, hogy szorítsa ki az életet belőle.                                                S az aranylón érő búzamező. Mondd, egy anya hogy élheti túl…?                                             A némaságban vagyok dermedt hajnalokon, A bánat őrült szorítását,                                                            A madár suhogásban égi utakon. A könnyek semmit sem enyhítő sikoltó zuhogását                        Csillagfény vagyok az éjszakában.    Mondd, egy anya hogy élheti túl…?                                             Ott vagyok a kinyíló virágban, A gyermeke halálát…?                                                               S én vagyok a csend az üres szobában.                                                                                               Ott vagyok a madarak zengő dalában,                                                                                               S megannyi csodás dologban.                                                                                               Ne állj hát síromnál zokogva                                                                                               Nem vagok ott, nem vagyok halott!                                                                                                                   ( Mary Elizabeth Frye 1932  )                                                                                    "Van az emlék (...).                                                                                                                           Valaki itt hagyta őket.                                                           Valaki, aki elment.                                                                De hagyott valamit.  Sok emléket.                                                                                           Sokszor felidézhetetlen, már csak foszlányokban, érzésekben, félelmekben, fájdalmakban, apró örömökben, pillanatokban élő emléket. Amelyek itt vannak egy darabka hangban, néhány képben, teleírt füzetekben, néhány hátrahagyott ecsetben, ecsetvonásban.  És benned.  Mert nem csak emléket hagyott.  Annál sokkal többet.  A valóságot.  Az életet.  Az emléket, amely tovább él.  Nem szavakban, nem gondolatokban, nem tettekben, és nem tárgyakban. Hanem magában az életben.  Egy másik életben.  Ami az övé is.  Így válik az emlék jelenné, jövővé.  Lehet ennél többet hagyni? " Csitáry-Hock Tamás                                                                                                "Csak pár évet, pár hónapot,                                                        a végtelenben egy napot                                                           Alszol egyedül gyermekem.                                                                                                                                                                                                            Csak egyet álmodsz, és jövök, A földön itt misem örök, S melletted leszek újra én. És rád roskadok, Mindenem. Ott messze túl a Mindenen, Ott újra eggyé forradunk. Köröttünk zeng a végtelen, De túl a földi életen Nem érhet többé semmi vész. S újra viselem gondodat, Csak még pár földi dolgomat Elvégzem, s aztán jövök. Addig az álmod szép legyen, A másvilági réteken Szebbek talán az álmok is. Aludj, aludj, s már ott vagyok, A végtelenben egy napot Aludjál addig, gyermekem. " Várnai Zseni: A végtelenben egy napot  Sűrűn álltak a csillagok az égen és pislogtak, mintha megannyi szem lett volna, mely a földet nézi. (. . . ) Szemek azok, megholt emberek szemei, kik visszatekintenek arra, ami kedves volt nekik az életben. S valahányszor egy ember meghal idelent, egy csillaggal több gyúl ki odefönt s valahányszor egy ember születik, egy csillag leszalad a földre.                                                                           Wass Albert  

  Csodálatos apa! Remek férj ! Jó barát ! Nagyszerű munkatárs! Szeretni való ember volt! Addíg vagy boldog míg van ki szeret, aki a bajban megfogja a kezed, s, hogy milyen fontos is volt neked, csak akkor érzed ha nincs már vele d! Arra gondoltam, elutaznék az égbe, Oda, abba a távoli messzeségbe. A mennyország kapuján bekopognék halkan, Hátha lenne valaki, ki segíthetne rajtam. Kinyitná az ajtót egy meseszép Angyal, Bőre hófehér, ruhája átszőve arannyal. Vállain szárnyak, glória a fején, Angyal ő valóban, Isten mezején. Megkérdezné tőlem: Hát te honnan jöttél? Hisz még élsz, itt mit keresnél? Elmondanám neki, hogy a szív szavát követtem, Mert ideköltözött, kit oly nagyon szerettem. Nem bírom már nélküle, csak látni szeretném, Könnyes szemmel magamhoz ölelném. Megcsókolnám, arcát, kezét, lépte minden nyomát, Csak hadd lássam egy percre csodás mosolyát. De az Angyal így szól: Menj haza, Kit szerettél, már itt az otthona. Látni fogod Őt, csak hunyd le szépen szemed, S akkor biztos, hogy rögtön észreveszed. Azóta én csukott szemmel járok, Mindennél szebb az, amit így látok. Mert már Ő is egy meseszép Angyal, Bőre hófehér, ruhája átszőve arannyal!       

,