Amikor végleg elmentél, azt mondták nekem, idővel könnyebb lesz, Nem volt igazuk. Éppen olyan hatalmas fájdalom, űr van bennem ma is. Nincs olyan nap, óra vagy perc, hogy ne jutnál eszembe, nincs olyan dolog vagy cselekedet amiről ne jutnál eszembe, hogy te azt hogy csinálnád, vagy épp milyen vicces mondatot fűznél hozzá. Nagyon sok mindent tanultam tőled. De még szükségem lett volna rád! Még ezer kérdésem lett volna az életről! De menned kellett. De már jó helyen vagy. Egy békés, nyugodt világban a szüleiddel, akikről mindig óriási szeretettel és tisztelettel meséltél.
Egyszercsak majd eljön az én időm is, és akkor újra találkozunk, és onnan folytatjuk, ahol abba kellett hagynunk. Addig pedig, megigérem, hogy mindazt a tudást, szeretetet, törődést, odafigyelést amit tőled kaptam, tovább adom majd a gyermekeimnek, az unokáidnak, hogy ők is olyan büszkék lehessenek rád, mint amilyen büszke én is vagyok hogy a te fiad lehetek. Amíg élnem kell az életem, megpróbálom úgy tenni, hogy te is büszkén nézhess le rám!
Nagyon szeretlek Apa!
Nyugodj Békében!