Papa (Korozs György)
Gyertyaláng érték: 1
Jelenleg nem ég érte gyertya.
Eddig 38 gyertya égett érte.
Az első gyertya: 2015. 10. 31. Gyújtotta: Zsu.
Ő volt Adrinak és nekem a Papánk.
Okos volt.
6 elemit végzett, mert szegény paraszti család volt az övék. Alatkacsárdán a Bernáthegyen gyerekeskedett, majd átkerültek Erdőtelekre, Kistelek tanyára, az uradalomnak birkapásztornak. Innen vitték el a II. világháborúba, és a Krím- félszigetre négy évre, hadifogságba, ahonnan 1948- ban, 19 kg- osan jött haza, és csak a csodának köszönhető, hogy túlélte. A következő évben született meg anyu. Talán túl korán. . . Papa és mama a házasságkötésük után Erdőtelekre költöztek, és Papa minden nap hajnalban biciklivel elment Kálba a Tsz tanyára, mert fejőként dolgozott a tehenészetben, munka után hazabiciklizett, majd az esti fejésre vissza Kálba és ismét haza. Ez naponta 16 km biciklivel, hóban- fagyban, napsütésben, esőben.
A hadifogság és a láger szörnyűségeit sosem tudta feldolgozni, nekem is csak egyszer mesélt róla, kb. 14 éves lehettem. Kíváncsi lettem volna még többször is a beszámolóira, de mérlegeltem: hozzam elő újra a rossz emlékeit és e miatt szenvedjen, csak azért, mert engem érdekel a múltja, vagy hagyjam békében és nyugalomban élni a szunnyadó rémes emlékeivel. Mert egyértelmű volt számomra, hogy direkt nem beszél ezekről az évekről. Még nekem sem, pedig velem sokkal több mindent megbeszélt, mint mamával, vagy bárki mással. Így hát nem kérdeztem róla többé, tudva azt, hogy el fogom felejteni azt az egyszeri elbeszélést pár év múlva, mert az emberi agy már csak ilyen, és ha Ő elmegy, soha többé nem kérdezhetem meg. De ezzel együtt úgy döntöttem, hogy nem faggatom, nem akartam fájó emlékeket feltépni benne, még arra a pár percre sem.
A hadifogság és a láger borzalmai alkoholistává tették- akkoriban még nem igen foglalkoztak a poszttraumás streesszel, nem voltak pszichiáterek akik segítettek volna feldolgozni a traumákat, akik a pánikbetegséget kezelték volna, főként nem a tanulatlan parasztemberek számára. Az alkoholizmus miatt sokat szenvedett, nemcsak Ő, de nagyanyánk, anyu és anyu öccse is. És egy kis ideig még én is. De nem haragszom rá, hanem nagyon sajnálom érte. Az alkohol rabságának 1982- ben lett vége, amikor tüdőrákkal megbetegedett. Akkor egy csapásra letette az italt, és soha többé nem emelte fel a poharat. Na jó, egyszer, kétszer- de tényleg nem többször- a boroshordója fenekére nézett. És akkor sajnáltam, amiért beteg miatta, de nevettem is rajta, örültem, hogy kicsit virgonckodik. Mert a műtétjét követően állandósult bennem az aggodalom, hogy meghal. És ez az aggodalom egyfolytában tartott, hat évvel ezelőttig. . .
Amikor még csak óvodába jártam, csak a libákat hajtottuk ki együtt, ha anyu nem tudott értem jönni, eljött értem az óvodába, délutánonként elvitt a Tsz lovaskocsiján a bakra ültetve a Tsz tanyára, vagy csak hazavitt. Hétvégente néha elvittüka nyuszikákat leadni- akkor még fogalmam sem volt, hogy mi lesz ezeknek a nyuszikáknak a sorsa. . . Mert 5 éves koromig náluk laktunk, én ott születtem, az Ő otthonában. Igaz, hogy 9 hónaposan megetetett szőrös bőrös bablevessel, ami után rettenetesen beteg lettem, és igaz, hogy amikor a melléképületeket építette, 4 éves lehettem, leesett velem az állványról, kb. 5 méter magasról. A lényeg, hogy sülve- főve együtt voltunk, szeretett engem.
Amikor a libákat hajtottuk ki reggelente a rétre, vagy mentünk értük délután, mindig játszottunk: ő mondott egy szót, én az utolsó betűjével mondtam egy új szót. Vagy gyümölcs neveket, vagy városokat, vagy egyéb kategóriákat találtunk ki. Mert okos volt. Szeretett olvasni, keresztrejtvényt fejteni- amit ő úgy nevezett, hogy "rejt" .
Amikor iskolás lettem, délutánonként vele tanultam, még középsikolában is néha. Sőt, még egyetemistaként is tanultam náluk, de akkor már nem mondtam fel neki a leckét. De 12 éven keresztül, minden délután neki "mondtam fel" a házi feladatot. Nagyon ügyesen tudta felkérdezni, még ha más szavakat használtam is, akkor is tudta, hogy hol járok. Ha ő nincs, én nem tartok itt. Ha ő nincs, nem vagyok kitűnő tanuló, nem vesznek fel a Gárdonyiba, és nem vesznek fel egyetemre, majd főiskolára, és nincsenek most cégeim. . . (Szoktam neki mostanában mondogatni, hogy "Látod, papa, mi értelme volt annyit tanulni, látod, hiába tanultunk annyit, hiába lettem " okos", mire mentem vele? ! Csak a balszerencse jár az utamba, csak a rengeteg szomorúság. . . ) De azért úgy vagyok vele, hogy amit tudok, azt nem vehetik el tőlem, nem olyan nagy baj, ha tele van a fejem mindenféle okossággal, még, ha senkinek sincs rá szüksége. . .
Amikor versenybiciklit akartam, ragaszkodtam ahhoz, hogy csak fehéret. Hónapokig nem érkezett Kálba fehér versenybicikli, és én csak vártam. De egyszer apám elvitt minket Papával Gyöngyösre, ahol tudott Papa nekem venni egy fehér bicajt. Tesómnak előtte már megvették a BMX- et, amit szeretett volna. Mindenünket ők vették, kabátokat, nadrágokat, csizmákat, mellényeket. Életemben egyszer voltam külföldön, 17 évesen a középsikolai osztállyal Olaszországban pár napra, ők fizették ki az utat, ők adtak költőpénzt, amit szinte érintetlenül visszahoztam. Nekik hoztam a vatikáni kegytárgyboltból két kis keresztet. Papa keresztje azóta már az urnájában van, beletettem.
Iskolásként siettem mindig megtanulni, gyorsan felmondtam a leckét, hogy utána kártyázhassunk, vagy keresztrejtvényt fejthessünk, vagy babbal és kukoricával malmozzunk. Nagyon büszke volt rám, amikor először én tudtam többet a rejtvényben kifejteni, vagy ha a televízióban olyan műsorok voltak, amiben ki kellett találni dolgokat, és én azokat tudtam. Egy idő után állandósult benne, hogy " Zsuzsa okos". Rajta kívül ez senkit sem érdekelt, senki nem tudta, hogy ebben micsoda munka van. De Ő tudta.
Papa nagyon okos volt, sokszor hoztam ki neki háborús könyveket a könyvtárból, és ki is olvasta őket. Tudom, hogy ha jobb körülmények között és egy másik világba születik, sokra vitte volna. Kártyában jobban meg tudta jegyezni a lapokat, mint én, és később fáradt el az agya, mint nekem. Amikor én már összezavarodtam, amikor már nem tudtam a kártyára koncentrálni, neki még meg sem kottyant. Ebből következik, hogy gyakran nyert, többször, mint én. Mindig a Heves megyei Hírlap margóján vezettük a partik állását, kinek hány pontja lett snapszerben, vagy ki nyert a zsírban. Órákat kártyáztunk együtt, eszünkbe sem jutott, hogy elszalad a nap. Vagy csak együtt néztük a filmeket, volt, hogy egész éjjel náluk voltam, de aludni mindig haza akartam menni; nagyon rossza alvó voltam. Most is az vagyok. Ilyenkor mindig megkérdezte, hogy hazakísérjen- e, félek- e a Holdtól. Már rendőr voltam Pesten, amikor még minidg megkérdezte. . .
Nagyon haragudott, amikor Pestre költöztem, szinte meg volt sértve, de nem mondta. De én tudtam. Tudtam, hogy azért ilyen, mert hiányozni fogok neki, nem akarta, hogy elmenjek. Nekem sem volt könnyű ott hagyni, így hát meg kellett keményíteni magamat. Hétvégente azonban mindig haza mentem, de az már nem volt ugyanaz. Vége lett a pörgésnek, vége lett annak, hogy minden nap átmentem, hogy órákat töltöttünk együtt. De mindig mondtam neki, " Papa, mit csináljak én itt Kálban? " Tudtam, hogy bánni fogok minden percet, amit nem töltök vele, de akkor is úgy döntöttem, hogy feljövök Pestre, hogy követem az élet áramlását. Mert ez az élet rendje. Az unokák felnőnek. 2001. szeptemberében költöztem Pestre, Papa 2009. november 1- ig élt még. Az utolsó években sokat szenvedett, nem nagyon kapott levegőt az agyi érszűkületek miatt. Mert azért könnyű természete nem volt, a gyógyszereket nem szedte be, félt tőlük.
Megéreztem a halálát. 2009. szeptemberében olyan rossz állapotba kerültem, hogy már megváltás lett volna számomra a halál, már egyenesen menni sem tudtam. Papa ekkor már nagyon beteg volt, október végén bekerült a kórházba. Amikor bevitték a mentővel, anyu ment vele, és én tudtam, hogy már nem fog haza jönnii. Amikor megláttam, hogy kigördül a falat a szájából, én tudtam, hogy most elmegy. Évekkel ezelőtt már többször volt kórházban, nem egyszer még az orvosokkal is megküzdöttünk Adrival, hogy kezeljék, és mindig felépült. Persze, mindig egyre gyengébb lett. Mostanában már csak feküdt, mindig fájt a feje és nem kapott levegőt. Már nem tarthattam itt, nem akarhattam neki ilyen rosszat. El kellett engednem. Mielőtt kiért a mentő, megfogtam a kezét, és elmondtam neki, hogy meg fog halni. Akkoriban már nem nagyon volt " itt", a tudata nagyrészt már odaát tartózkodott. Nekem csak hullottak a könnyeim, ketten voltunk a szobában, fogtam a kezét és ő visszakérdezett: Meg fogok? Én pedig azt mondtam, hogy " igen, de nem kell félni". Nem sírt, nem félt, nyugodtan fogadta. Nekem pedig meghasadt szívem. És úgy maradt.
Ma hat évvel ezelőtt a kórházban a szobában csak ketten voltunk. Fogtam a kezét és beszéltem hozzá, ő már napok óta nem volt magánál, agyvérzést kapott. De azért hallott minket, ennek többször is jelét adta. Beszéltem hozzá, énekeltem is- ami önmagában szörnyű. Mondtam neki, hogy már csak egy kicsit kell kibírnia, és meg fog könnyebbülni, hamarosan minden rendben lesz. Csak ezt hajtogattam. És közben kisírtam minden könnyemet. Elmondtam neki, hogy mi fog vele történni, miután meghal, többször elmondtam, hogy megjegyezze. Néhány évvel később Adri azt álmodta, hogy Papa azt mondta neki, hogy mondja meg nekem, hogy minden úgy van, ahogy én mondtam. Ezzel is üzente, hogy jól van, és minden rendben van. De hat évvel ezelőtt, azon az éjszakán, együtt haldokoltam vele. Telihold volt. Másnap délelőtt Adri behozta mamát, mama elmondta Papának, hogy elengedi, elmehet. Én csak álltam az ágy végében, míg egyszer azt vettem észre, hogy Papa már nem lélegzik. Vártam pár percet, mert tartottam attól, hogy mama kiborul és esetleg visszasírja, majd megszólaltam: Mama, Papa meghalt. Mama megkérdezte: Meeeg? Honnan tudod? Ezt válaszoltam: Mert nem lélegzik. Mama nem borult ki, csak csendben sírt. Ekkor bezártam a kórterem ajtaját, és ismét elmondtam Papának, hogy mit kell tennie halottként. Tudom, hogy hitt nekem, mert okosnak tartott. Nem tudta, hogy " ez" nem okosság, ez egészen más. Igaz, hogy amikor gyerekként hétvégente elmentünk Erdőtelekre vagy Boconádra a temetőkbe, Papa és Mama szüleinek sírjához, útközben egymást mellett biciklizve sokszor meséltem neki arról, hogy nincs halál. Tudta, hogy sokat olvasok és hitt nekem.
Amikor meghalt, november 1- je volt, Mindenszentek, vasárnap dél előtt pár perccel. Szép, napos idő volt ekkor Egerben, a templomok városában messze zúgtak a déli harangok, amik a Papámnak is szóltak. A lehető legszebb napon halt meg, azon a napon, amikor átjönnek a holtak, amikor itt járnak közöttünk, amikor olyan sok rokona és régi barátja jött érte. Megpihentél, és én aznap este már fizikailag jobban voltam. De lelkileg sosem gyógyulok meg.
Minden nap gondolok rád, Papa, és minden nap elmondom, hogy ha majd én is haza megyek, megkereslek, és találkozunk még. Találkozunk még.
