"Megált egy szív, mely élni vágyott, pihen az áldott kéz, mely dolgozni imádott. Nélküled szomorú és üres a házúnk, és nem hisszük el hogy már téged hiába várúnk. Csak az évek múlnak, feledni nem lehet, hogy fiatalon tört ketté az életed. Temető  csendje ad neked nyugalmat, szívűnk bánata örökre meg marad. Vidám arcod nem látjuk többé de DRÁGA EMLÉKED szívünkben él örökké.

 

Egy mosolygos szereto edesanya, feleseg, gyerek, testver

Virágerdő sűrűjében Pihen egy szív csendesen Rég nem dobbant családjáért Messze vitted Istenem. . Álmainkban találkozunk Lelked vár ránk odafent Hol uralkodik a Hit, Békesség, Szeretet Telhetnek a hónapok, múlhatnak az évek Mi örökké szeretünk, és nem feledünk Téged!  

 

" Hiányzik az érzés, egy szó, egy élet . Hiányzik minden, mi körülölelt Téged. Kedves melegséged, óvó karjaid. Szemed fénye, mosolygó ajkaid. . . Az égre nézünk, hol egy csillag ragyog. Mert tudjuk: őriznek Téged ott az angyalok. Elmentél messzire, távol a világtól. De szívünkben emléked örökké lángol. Perzselő tüze sokszor meg- megéget. Teremtőm, óvd meg Őt odafönt, nagyon kérlek. . . csak erre kérlek. Hirtelen halálod megtörte szívünket, de Örökké őrizzük drága emléked. Kegyetlen volt a sors, hamar elvett tőlünk, De szíved emléke örökre itt marad közöttünk. Örök az arcod, nem száll el a szavad, Minden mosolyod a lelkünkben marad! "

Elment egy lélek ismét a földről. A jók nem halnak meg, csak fáradt testük pihenni tér. Miért ilyen kegyetlen az élet? ? ?

"Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél vele, hogy " nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettünk. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, vesz ekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod: - Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában! . . . Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá! Másképp látnám, másképp ölelném. . . És elmondanám neki azt, hogy. . . Mit is? . . . Amit nem lehet elmondani. Igazán szeretni a ravatalozóban tudunk. Későn döbbenünk rá, amikor ott állunk a sírjánál annak, akit szerettünk - hogy elmulasztottuk megélni vele a szüntelen életmámort. Elmulasztottunk együtt repülni! Vagyis nem a valóságban éltünk! Valami ostoba rögeszmét tartottunk " valóságnak", ami minden pillanatunkat bekoszolta és elrontotta. "

"Küzdelmes volt az út, mely most véget ért,  fáradt tested megpihenni tért . Végső utadra indulj megnyugodva, szeretetünk elkísér égi otthonodba"