"Álmodtunk egy öregkort, csodásat és szépet, de a kegyetlen halál mindent összetépett. Csoda volt, hogy éltél, és bennünket szerettél, nekünk nem is haltál meg, csak álmodni mentél. Egy reményünk van, mi éltet és vezet, hogy egyszer majd találkozunk veled. "

Drága édesanyánk már 10 éve hagyott itt minket! Peregnek a napok, suhannak az évek, amíg élünk nem feledünk téged!  

38 év házasság. 2 gyermek szerető apja és apjuk szerető gyermekei. Egy nagy unoka  Mindig ment, soha nem ült tett vett , kertészkedett ,   Ha valamit nem tudodott kérdezett . Olyan volt aki mindig meg csinálta amit akart lehet hogy nem egyszerre  de meg csinálta addig nemhagyta nyugodni a dolog. egy elv szerint élt amit meg lehet javítani azt ne dobjuk ki és ne vegyünk egyből újat hanem azt meg lehet akkor csinálni akkor inkább csináljuk.     "Nincs a napnak egyetlen órája, Hogy ne gondolnánk fájó szívvel reája. Tudjuk, hogy nem jöhet, mégis egyre várjuk, Enyhíti hiányát, ha álmainkban látjuk. Az ész megérti, de a szív soha, Ha egyszer mi is elmegyünk ahol Ő van, oda. Az élet elmúlik, de akit szeretünk, Arra életünk végéig könnyes szemmel emlékezünk! "  

 

Èdesapàm egy vègtelenül jòszìvü ember volt!! 

Megrendülten gondolunk rád, Nem hisszük el, hogy nincs tovább. Lehunyt szemed nem látja már: Mindenütt virág. Kint alszol majd a hideg télben, Eszünkbe jutsz néha éjjel. Nem vagy többé, nincs ilyen más, Egyetlen voltál. Nem foghatjuk már dolgos két kezed, Nem simogathatjuk őszülő fejed. Nem tekint ránk aggódó szemed, Marad a csend, mindent köszönünk Neked!

Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szivünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár. Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló. Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye, s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka. Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég: „Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”, vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére, és futott, telefonált, és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy. Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány- furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse. Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”, majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...” Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt- néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer. Soha nem feledünk...

Csendesen élt, úgy, is halt meg.

Mary Elizabeth Frye Ne jöjj el sírva síromig                                   Ne jöjj el sírva síromig, Nem fekszem itt, nem alszom itt; Ezer fúvó szélben lakom Gyémánt vagyok fénylő havon, Érő kalászon nyári napfény, Szelíd esőcske őszi estén, Ott vagyok a reggeli csendben, A könnyed napi sietségben, Fejed fölött körző madár, Csillagfény sötét éjszakán, Nyíló virág szirma vagyok, Néma csendben nálad lakok A daloló madár vagyok, S minden neked kedves dolog. . . Síromnál sírva meg ne állj; Nem vagyok ott, nincs is halál   « Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,              Hiába szállnak árnyak, álmok, évek. »                                                                 Juhász Gyula Szent Ágoston 
Ne sírj, mert szeretsz engem! A halál nem jelent semmit. Csupán átmentem a másik oldalra. Az maradtam, aki vagyok, és te is önmagad vagy. Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre. Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig hívtál Beszélj velem, ahogy mindig szoktál, ne keress új szavakat. Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal, folytasd kacagásod, nevessünk együtt, mint mindig tettük. Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts. Hangozzék a nevem házunkban, ahogy mindig is hallható volt. Ne árnyékolja be távolságtartó pátosz. Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más. A fonalat nem vágta el semmi, miért lennék a gondolataidon kívül... csak mert a szemem nem lát... Nem vagyok messze, ne gondold. Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden. Meg is fogod találni a lelkemet, és benne egész letisztult szép, gyöngéd szeretetemet. Kérlek, légy szíves... ha lehet, töröld le könnyeidet és ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.

" A halál olykor valóban úgy borul rá a világra, mint a felhő a napra, hirtelen értéktelenné válik minden " cselekedetünk és tárgyunk" , s megfoszt bennünket az irántuk tanúsított érdeklődéstől, létezésük törvényszerűség ének és értelmének érzésétől, mindent beborít a szomorúság és az unalom. "

 A legjobb anya, anyós volt. Mindig mosolygott, mindenkit szeretetével vett körül. Mindegyik gyermeke, menye, veje, unokák tisztelték, és szerették. Pótólhatatlan veszteség távozása. Emlékünkben megmarad, mosolya.