Hiányzol nekünk

Virág erdő sűrűjében,  
Pihen egy szív csendesen,  
Rég nem dobbant családjáért,  
Messze vitted istenem.  

Álmainkban találkozunk,  
Lelked vár ránk odafent,  
Hol uralkodik a hit,  

Békesség és szeretet.  

Telhetnek a hónapok,  
Múlhatnak az évek,  
Mi örökké szeretünk,  
És nem feledünk téged.  

Annyira szeretünk, hogy 
Míg élünk, szívünkben maradsz,  
Szereteted örökké parázslik,  
Soha ki nem alszik.

"Régen, mikor kicsi voltam,  
Édesanyám kezét fogtam,  
elvitt, ahol Apám feküdt,  
ahol fejfa volt mindenütt.  

Fejfák alatt gyertyák égtek,  
Anyám súgta: - Régen éltek!  
Éltek, de már itt alszanak,  
eltemetve, itt nyugszanak.  

A sírkertben- lázban égtem,  
ahogy Anyám arcát néztem -  
a szeméből könny patakzott,  
és a térde megbicsaklott.  

Ajkai közt imát mondott,  
egész testem megborzongott!  
Átölelt, és úgy közölte,  
miért járunk temetőbe.  

Megértettem, felnőtt lettem.  
Általa új erőt nyertem -  
tisztelgek a sírok előtt,  
hisz szerettek Ők azelőtt.  

Kegyeletül gyertya égjen,  
világítson át az éjben!  
S egy gondolat erejéig,  
repülj a hit tetejéig! "

Ha elveszítünk valakit, úgy érezzük a szívünk, szakad meg. A szeretetben nincs felejtés. Ezért megrendítő, ha elveszíted azt, akit szerettél:Akit szeretek, él az emlékezetemben, egy széthajtogatott zsebkendőből felszálló illatban, egy hangsúlyban, mely váratlanul eszembe jut, és egy hosszú percre belefeledkezem, míg lehajtom a fejem.

„… Ez a gyertya most érted égjen,
Ki fent laksz már a magas égben.
Ki vigyázol ránk onnan fentről,
S lelkünkhöz szólsz a végtelenből.
Ez a gyertya most érted égjen. . . "

Nyugodj békében!